Egy valóra vált álom! #2

Álmaim koncertje,

avagy

One Direction 
koncertbeszámoló - 2015.06.10. Bécs

Akkor szerintem kezdjük is rögtön az elején... Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor kiderült, hogy lesz Bécsben One Direction koncert, és hát igazi Directionerhez híven, unokatesómmal mi már aznap le is foglaltuk a jegyeinket. Teljesen fel voltunk pörögve, hogy végre 5 év (Na jó, inkább 4) után alkalmunk nyílik eljutni az oly rég óta áhított koncertre. Mivel nem voltunk jártasak az efféle koncertes ügyekben, sikerült kiválasztanunk a színpadtól lehető legtávolabbra eső, ülő helyet, magyarán a stadion másik végében. Igaz, pont szemben voltunk a színpaddal, így mindent láttunk, csak éppenséggel miniatűr méretben...

Szóval türelmesen végigvárakoztuk azt a több mint 200 napot, ami furcsa mód egészen hamar eltelt. Majd végül eljött az a bizonyos Nagy Nap! Én egyébként már úgy voltam vele, hogy fel sem fogtam gyakorlatilag mi is történik, teljesen sokkos állapotban voltam, nem tudtam mi folyik körülöttem. A koncert előtti pár napban próbáltam magam kicsit formába rázni, mivel a vizsgáim miatt az utóbbi időben nem nagyon volt időm a srácokkal foglalkozni, amiért kicsit szégyelltem is magam kezdetben, mondván én meg sem érdemlem, hogy ott legyek. Aztán erről persze megváltozott a véleményem, hisz: Anyám, már 5 (na jó még mindig inkább 4) éve erre a lehetőségre várok, persze hogy megérdemlem, amikor nem sajnáltam az időm a trendelésekre, az éjszakába nyúló díjátadók nézésére, az új klipek rekordjának megdöntésére, az összes album megvásárlására, az állandóan megjelenő friss képek és videók nézésére... És bár lelkesedésem az utóbbi időben csillapodott, visszaidézve a régi szép emlékeket beláttam, hogy de még mennyire, hogy ott van a helyem!

Így történt, hogy aznap autóba ülve, felszerelkezve anyukámmal és unokatesóm apukájával, 3 órakor elindultunk Bécs felé. Az odaút egész zökkenőmentesen ment, bár a stadion környékén meglehetősen nagy volt a torlódás, ezért inkább kiszálltunk és gyalog közelítettük meg azt. Már ekkor teljesen elképedtünk, hogy mennyi ember van itt, te jó ég... És akkor még a felét sem láttuk. Szerencsénkhez mérten, persze, hogy a stadion túloldalán raktak ki minket, kis híján az egészet körbejártuk, mire megtaláltuk a mi szektorunkat. Miközben keresgéltünk, összefutottunk egy "ismerőssel" is. Séta közben elhaladtunk egy srác mellett, aki meglehetősen ismerősnek tűnt. Egyszer csak megszólal Niki (Ez nyilvánvalóan egy álnév, mivel nem akarom végig unokatesónak szólítani, valamint felfedni személyazonosságát sem, hehehe) hogy: Te az nem a Ya Ou volt? Nekem meg abban a pillanatban leesett és: DEEEE! 

Aki esetleg nem ismerné, Ya Ou a ByTheWay nevű magyar fiúcsapat egyik tagja és hát milyen kicsi a világ, hol találkoznánk vele máshol, ha nem egy One Direction koncerten!? Nagy röhögve folytatjuk tovább utunkat, amikor egy árus elkezdi énekelni felénk, hogy "Story of my life I take her home" Majd egyenesen rám mutat. A sokktól csak annyit tudtam kinyögni, hogy "oké", ami valljuk be, ebben az esetben nem épp a legmegfelelőbb reakció volt, így gyorsan le is léptünk onnan, persze ez jókedvünket csak tovább fokozta.

Beálltunk a sorba, ami abszolút nem volt hosszú, pár percen belül már bent is voltunk, egy táskaellenőrzés és motozás után. Nem okozott nagy gondot a helyünk megtalálása sem, szerencsére. Viszont az, hogy már ekkor mennyi ember volt a stadionban teljesen lenyűgözött minket. Közben ugye ilyen hangulatfokozóként nyomattak nekünk pár mai slágert, így nagyjából belőtték, hogy mitől döglik a légy, mivel 5 Second of Summer, Olly Murs és Little Mix számokat játszottak többségében a Modest!-től. Mi már ezekre buliztunk, hihetetlen volt ahogy mindenki énekelte a dalokat, egyfolytában rázott ki a hideg. Egyébként szerencsére nagyon jó időnk volt, olyannyira, hogy az állókat a dühöngőben egyfolytában locsolták vízzel a biztonságiak, mivel már ki tudja mióta talpon voltak. A legtöbben 7-8 órakor már a sorban álltak, szóval egy jó fél napot álldogálhattak, így nem is csoda, hogy pár embert vittek is az orvosiba. 

Aztán jött az előzenekar, azaz a McBusted. Az igazat megvallva engem nem vettek le a lábamról. Kezdjük ott, hogy negyed órát késtek, ami tudom, koncerteknél abszolút nem nevezhető nagy számnak, de tekintve, hogy utána kb 5 számot játszottak, mégiscsak az volt. Talán ha ismertem volna az összes számukat, valamint ha közelebb lettem volna jobban élveztem volna. Így, hogy körülöttem mindenki csak ült és nézett nagy boci szemekkel, nem volt olyan jó buli. Egyedül a Get Over it volt ismerős, még az Air Guitar-t sem nyomatták le és a hangosítás sem volt a legjobb. Elég hamar abba is hagyták, még fél órát kellett várnunk fél nyolcig, ami ugye a koncert hivatalos kezdete lett volna. De mivel a fiúk állítólag bent ragadtak a dugóban, az csak nyolc óra után kezdődött végül el. 

Mondjuk a hangulattal nem voltak problémák, direkt olyan számokat adtak le, amikre lehetett táncolni és bulizni. Az első rögtön a Macarena volt, amire az egész stadion egy emberként pattant fel és kezdte el azokat az oly jól ismert mozdulatokat. Azért nem volt semmi 50.000 embert egyszerre riszálni látni a Macarenára, meg volt a maga szépsége. :D

Nyolc óra után egy kicsivel elkezdték játszani az intrót, amire mindenki megőrült, ugráltunk sikítoztunk, sírtunk (?!!) és jött a füstfelhő majd bumm előkerültek a fiúk és el is kezdték a Clouds-ot. Nem, még most, amikor pötyögtetem ezeket a sorokat, sem igazán fogom fel, hogy hol is voltam, és hogy ez tényleg megtörtént velem. Hallottam élőben énekelni egykor (vagy talán még most is?:D) oly nagy szerelmeimet. Amúgy így mikrofonban mintha egész más lett volna a hangjuk, nekem pár fokkal magasabbnak tűnt, de persze hozták a szokásos szintet, fantasztikusan jók voltak, nagyon büszke voltam rájuk! Gyönyörűen, tisztán énekeltek. A koncert közben nem egyszer jött rám a sírhatnék, főleg a lassú számoknál, a Little Things-nél, amikor körbenéztem és azt láttam, hogy az egész stadion fényárban úszik, vagy a Story of My Life-nál, amikor a korábban megbeszéltek alapján feltartottuk a szívecskés örökké feliratot. Viszont a Don't forget Where You Belong vitt mindent. Az álló emberek 'Danke' és 'For staying with us' feliratú lapokat mutattak, az elméletileg ülő emberek (akik ugyanúgy tomboltak és ugráltak, mint elől) pedig piros és fehér lufikat fogtak. Az eredeti terv az volt, hogy a három rank majd szépen kirakja az osztrák zászlót, már úgy, hogy a felső és alsó piros a középső sor pedig fehér lufikat fog. Egyébként nagyon sok ember megcsinálta de az összhatás azért nem volt az igazi, tekintve a lufik méretét és számát, nem nagyon lehetett kivenni azt a fránya zászlót. Mindegy maga a szándék meg volt, a fiúk így is nagyon örültek neki, mondták, hogy milyen gyönyörű volt és köszönik szépen. Liam még fel is vette! Jó volt részt venni azért benne.

Mellesleg tudtam, hogy valamelyik fiú fitogtatni fogja majd hatalmas német tudását, és valahogy azt is sejtettem, hogy ez Harry lesz. Nem is tévedtem, rögtön el is számolt húszig, kisebb-nagyobb segítségekkel és kihagyásokkal, majd eljátszotta velünk azt, hogy elcsitította a zúgolódást, mondván: "Ruhe bitte, ruhe bitte... SHUT UP!" majd elszámolt háromig, persze kizárólag németül és akkor meg elvárta a sikítozást. Aztán kezdte elölről. Igen élvezte, persze azért mi is...:D

Egyébként azon is eléggé meglepődtem, hogy milyen sok fiú/férfi volt a koncerten. Na jó, tisztában vagyok vele, hogy nagy részük csak kísérő volt, de nem egy Directioner fiúval is találkoztam. Ha már itt tartunk, mögöttünk egy apuka, előttünk pedig egy bátyó ült. Mind a ketten végig ülték amúgy az estét, a srácot szegényt jól kupán is vágtam nagy tombolásaim közepette, de hát így jár az, aki elmegy egy One Direction koncerte csupán hogy végigülje azt, úgy hogy nem is lát semmit. Mondjuk látni mi sem sok mindent láttunk, amikor kijöttek a kis színpadra még láttuk őket, viszont a nagyon már kevésbé. Ott rögtön meg is beszéltük, hogy legközelebb csakis állóba megyünk.


Korábban említettem, hogy milyen büszke is voltam a fiúkra. Ennek legfőbb oka igazából az, hogy milyen fantasztikusan megállták a helyüket négyen is. Igen, nincs mit tagadni, érezhető volt végig Zayn hiánya, nem egyszer volt, hogy kihagyták a részét, és akkor néha hiányérzete támadt az embernek, de gyönyörűen felosztották maguk között a szólóit és aztán gyönyörűen el is énekelték azokat.
Ez egy kicsit morbid, de lényegében Zayn is velünk volt a hazafelé tartó úton, pontosabban elhaladt mellettünk.
Igen, ez volt  poén helye, így a "rövid kis" beszámolóm után... :D


Összegezve a gondolataimat úgy gondolom, hogy teljes mértékben megérte elmenni, hihetetlen nagy, vagyis igazából egy életre szóló élményben volt részünk. Sosem fogom elfelejteni ezt a napot, az első és remélhetőleg nem utolsó One Direction koncertemet. Sosem fogom elfelejteni, hogy az összes számukat kívülről tudva, velük és több tízezer társammal együtt üvöltöttem végig a koncertet, úgy hogy utána hangom alig maradt. És bár most nem sikerült a legjobb helyre jutnunk, legközelebb arra fogunk törekedni, hisz ha valakit ennyi idő után is így szeret az ember, az már nem véletlen, és megér minden rááldozott pénzt és időt. Mérhetetlen boldogsággal töltött el az, hogy ott voltam, hogy olyan emberek vettek körül, akik tudják mit érzek, akikre ha ránéztem csak pozitív dolgok jutottak eszembe, habár ezelőtt még sosem láttam őket, akik egy igazi közösségként összetartottak és összefogtak. Csodás volt végre élőben látni a fiúkat, még most visszagondolva is hihetetlen, hogy ilyen közel voltak hozzám, hogy ott ugráltak, nevettek, táncoltak és viccelődtek a színpadon a szemem láttára. Hogy nekünk köszönték meg, amit értük tettünk, hogy minket dicsértek meg, hogy tőlünk köszöntek el. És hiába volt ott rajtam kívül még 54.999 ember, én is részese voltam ennek a bizonyos 'mi'-nek.

Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a csodás élmények!